A dolgozat a kortárs magyar irodalomban a történetírói autofikció különböző formáira összpontosít, különös tekintettel annak egy meghatározó szegmensére, az erdélyi/romániai szerzőkére. Célja az elmúlt két évtizedben megjelent úgynevezett „Erdély-regények” széles körű bemutatása és kontextuális elemzése. A fő hangsúlyt az utóbbi évek autofikciójára, újrealista kódjaira és dokumentarista fikciójára helyezve, a műfaj, a történelem és a fikció, illetve az „idő és az elbeszélés” viszonyának szélesebb körű elméleti tárgyalását tartalmazza, miközben az autofikció jelenlétét és formáit vizsgálja a kiválasztott szerzők prózai műveiben. Ezek az írók a történelem úgynevezett mesternarratíváit megkérdőjelezve, szkeptikus látásmódot alkalmaznak, az olvasót pedig az egyéni tapasztalat és a kollektív történelem közötti határok felmérésére késztetik. A vizsgált művek azonban megmutatják, hogy a történelmi elbeszélések egyszerre lehetnek szubjektívek és objektíven pontosak, pontosan kutatottak és tökéletlenül emlékezők, ugyanakkor mélyen bele vannak kötve Erdély/Románia 20. századi múltjába. A dolgozat célja, hogy rávilágítson ezekre az összefüggésekre és diskurzusmódokra, amelyek konkrétan Dragomán György, Tompa Andrea, Visky András, Papp Sándor Zsigmond, Vida Gábor és mások vonatkoztathatók, egy olyan kortárs magyar írósorra, amelyet nem csupán nemzedékként köt össze, hanem az 1970-es, 1980-as évek Romániájában töltött közös gyermekkor, a terhes múlt és az olykor traumatikus emlékek megosztóiként is.
Kulcsszavak: történeti megközelítés, autofikció, neorealizmus; emlékezetformák és prózapoétikai sajátosságok; recepcióesztétika; kortárs erdélyi magyar próza.
The paper focuses on different forms of historiographic autofiction in
contemporary Hungarian Literature, notedly in a decisive segment of it, that of
the authors’ from Transsylvania/Romania, and has as it’s aim a broad presentation and a contextual analysis of the so called „Transsylvania-novels” published
in the last two decades. With the main stresses on autofiction, newrealistic
codes and documentary fiction of the last years, it contains a broader theoretical
discussion of the genre, of the relationship between history and fiction, or “time
and narrative”, while examines the presence and forms of autofiction within the
chosen authors’ prose works. These writers employ a mode that is questioning
and skeptical of so-called master narratives of history, while readers are led
to assess the boundaries between individual experience and collective history.
However, the examined works show how historical narratives can be at the
same time subjective and objectively exact, accurately researched and imperfectly remembered, yet bounded deeply into Transsylvania/Romania’s past of
the 20th century. The paper aims to highlight these connections and modes of
discourse that can be specifically applied to the works of György Dragomán,
Andrea Tompa, András Visky, Sándor Zsigmond Papp, Gábor Vida and others,
a row of contemporary Hungarian writers not only bound together as a generation, but also as sharers of common childhood in the 1970’s and 1980’s Romania, a burdened past and sometimes traumatic memories.
Keywords: historical approach, autofiction, neo-realism; forms of memory and
prose-poetic features; reception aesthetics; contemporary Transsylvanian Hungarian prose
Korábbi lapszámaink elérhetők a Matarka vagy az OSzK Elektronikus Periodika Archívuma honlapján.
A REGIO (1990-2010) repertóriuma elérhető a Transindex Adatbankjából.
A kiadvány a Magyar Tudományos Akadémia, valamint az NKA Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Kollégiumának támogatásával készült.
